A hideg bekúszott mindenhová, jeges ujjaival végigcirógatva mindent és mindenkit. Fáztam, remegtem, kirázott a hideg, fogaim koccanva ütköztek, s a szám előtt egy kicsiny párafelhő keletkezett. Elgémberedett tagjaim kezdtek elfagyni, alig éreztem már a lábam és az ujjaim, de tudtam: ha innen kikerülnék valaha, akkor sem tudnék már a lábaimra állni, a hideg és a bilincs miatt már így is elkezdtek üszkösödni, nincs ember, aki ezt kibírná. Kezem a szám elé emeltem, hogy rálehelve tudjam melegíteni, de semmi hőt nem éreztem. A sötétben semmit sem láttam, csak hallottam saját és társaim szuszogását, néha már hörgő hangok ütötték meg a fülem, a délelőtti kínzás átélői most adhatták meg magukat a halál ölelő karjainak. Tudtam, hamarosan én is sorra kerülök, nem tudom elkerülni az őrült katonák kedvenc játékát: bekötött szemmel meg bírnak-e ölni egy lövéssel egy rabot? Jobb volt azoknak, akik már akkor a lelküket kilehelték, mint azoknak, akik még órákig küszködtek, hogy elérjék a várt és megváltó halált. Orosz rulett volt ez, csak német főszereplőkkel, a játékszerek pedig a rabok voltak. A foglyok, akiknek annyi bűnük volt mindössze, hogy élnek.
A fekete tömlöc, ahová zártak több társammal együtt, tele volt patkányokkal, éreztem, amint átfut lábamon egy megtermett példány. Megpróbáltam kinyújtani kezem, hogy elkapjam a lomhább állatot, hogy valami élelemhez jussak, hisz hetek óta nem kaptunk semmit sem, a vizet is a nyirkos, mohás falról kellett úgy lenyalni. De túl gyenge voltam ahhoz, hogy az amúgy lassú, de nekem sebes patkányt elkapjam, csalódottan és reménytelenül néztem a helyet, ahol lehetett, mert a sötétben csak tippelni tudtam.
A mellettem lévő nő felnyögött, neki súlyos sebe volt, eddig halkan szuszogott csak, de most úgy tűnt, elég vért veszített ahhoz, hogy át tudjon lábalni a túlvilágra. Még egy halk nyögés jelezte, hogy meghalt, majd egy testet éreztem magamra dőlni, forró vér folyt rám, és én csak lelöktem magamról a nőt, de nem tudtam mit tenni.
Az éhség kihozta társaimból az állatot, néhányuk a testhez húzták magukat, s a forró vért kezdték el felnyalni a padlóról és a sebről, én pedig már ahhoz is gyenge voltam, hogy a sakálokat elkergessem a testről.
Hang ütötte meg a fülem, s kinyílt a cella ajtaja, a dohos, magas mennyezetről pedig egy vízcsepp hullott arcomra, akár egy könnycsepp lenne. A beáramló, tiszta erős fény végigpásztázott mindenkit, szemem behunytam, annyira szokatlan volt a fény.
Aztán megéreztem. Valaki hozzám ért, erősen és kegyetlenül, s felhúzott a földről. Meglökött, én erre elestem, de a kéz visszarántott, és kivitt a szabadra. Percekig csak hunyorogtam, mikor a föld alá süllyesztett börtönépületből kijutottam. Hátrapillantottam: a siralmas épület a maga tornyosuló komor magasságával és a rothadó szagával az emlékezetembe vésődött.
Kint sütött a nap, melegebb is volt, tavaszodott már, néhány fát láttam, ami rügyezett. Hirtelen összegörnyedtem: az éhség miatt amúgy is hajtott háttal közlekedtem, de most hatalmas görcsöm lett, a földre roskadva fontam karjaim a hasam köré, de a katona felrángatott.
- Los! Wir haben keine Zeit! Die anderen möchten spielen. – mordult rám, amiből én egy szót sem értettem, de valahogy tudtam, mit mondott. Maga mögött vonszolva követtem őt, s hamarosan egy falhoz értünk, ahol több katona is állt, röhögve szívott az egyik egy szivart, a másik a fegyverével volt elfoglalva. Emberszerűek voltak, arcuk átlagos, termetük erős, de mind olyan volt, mint bármely másik ember. A katona, aki engem vitt, a falhoz állított. Lenéztem a földre, ami barnás-vöröses volt a sok vértől, ami már kifolyt oda. Tudtam, enyém lesz a következő, az én vérem foglya táplálni az anyaföldet a mai napon.
- Hanz, die schöne Frau ist deine! Sie ist deine erste, aber nicht die letzte! Los, schies! – mondta a katona, s megveregette egy fiatal, kicsit rémült arcú katonatársát. A kezébe egy pisztolyt nyomtak, s egy vonalhoz állították. A többiek röhögve bíztatták, ő pedig rémülten körbenézet, de a többiek unszolására, végül is felemelte a fegyvert. Az egyik odalépett hozzá, s bekötötte a szemét. Nagy levegőt vettem, arcomra gyenge, de igaz mosolyt ül, s úgy vártam a lövést, ami hangos durranással, fülsértően megtörve a madarak csicsergését, végül bekövetkezett. Éreztem, a testemet valami átszakítja, a fájdalom azonban már ismeretlen volt számomra, s melegséget éreztem a karomon: vér fröccsent rá, az én, rubinosan pirosló vérem.
A fiatal katona lerántotta szeméről a kendőt, s riadtan nézett rám, szemeiben a sajnálat ült, s talán át is futott a gondolat az agyán: miért öltem meg egy ártatlan embert? De én csak rámosolyogtam, s egy szó hagyta el halkan a szám, miközben összegörnyedtem, s megszabadultam az evilági szenvedéstől:
- Danke…