Szellő oson be az ablakon a vár fokán,
Bent ül egy törékeny elf leány
Nem is annyira leány, inkább érett nő,
Ő nem más, mint Shenona, az elf hercegnő.
Felkel, a hárfához lép, pendíti a húrokat,
Tudja, távoli nővére szerette e dalokat.
Leemeli finom kezét a húrokról,
Könnyeket töröl az egyre gyarapodó patakból
Szomorúan siratja nővérét, a fogoly elfet,
Ki egy csatában az ellenség karmai közé esett.
 Keserves merengésből egy futár menti meg:
 „úrnőm, ellenség jön, menjen a védőhelyre!”
 „ez a védőhely, ennél jobbat nem épített senki még,
itt várom a hadat, hisz ez itt az Angyalmenedék.”
„ne most játsszon amazonosat Fenség,
arra lesz idő bőven még.”
„itt maradok, itt az otthonom,
sőt mit több: két kezemmel óvom.
Részt veszek a harcban, a csatában,
A dicsőségben, a bukásban.”
„de hát úrnőm, nem is tud harcolni,
hogy kíván így életben maradni?”
„arra ne legyen gondod, hozd az íjamat,
a mesterlövészek közt hasznosítom magamat.”

 Két nagy had néz farkasszemet egymással,
Az egyik honszeretettel, a másik becsvággyal,
Támadást fújnak a kürtök, indul a had,
A támadó sereg rögtön megcsappan.
Nyilak repülnek célt nem tévesztve,
A sereg szívét megtizedelve.
A másik had is keményen támad,
Démonokat küld, iszonyú bestiákat.
Mire azonban a csillagok kigyúlnak,
Az elfek diadalmat kiáltanak.
Megvédték az ősi várat, az ország szívét,
Jó időre elvették az ellenség kedvét.

 Fáklyás szobában ül az elf hercegnő,
Karjából nyíl áll ki, bizony, mérgező.
Szobalány mossa a sebet, de a nő int,
„hagyj magamra, várj odakint!”
a lány csak bólint, s eltűnik,
a hercegnő lassan lenyugszik.
„megmentettem őseim várát,
így halálomnak nem látom kárát.
Választanak helyettem más királyt
, Akiben több a harci vágy.”
Szíve lassul, szeme csukódik,
S a távolból egy hang hallatszik:
„végre, húgom, csakhogy hazaértél…”