A szív szaporán dobban,
Ha a harang megszólal.
Sereg közeledtét jelzi,
E hangot mindenki féli,
De szólalnia egyszer meg kell,
A végső csatába hívó jellel.
Meg is történik, zeng a harang,
Repked a sok parancs,
Íjászok állnak bástyákra,
Az első rohamot visszaverve.
Az ellenség is bölcs, védekezik:
A nagy falapokat feje fölé emeli.
Nyíl így már nem elég a védésre,
Helyet kapnak a mesterlövészek,
Kapuknál harcosok állnak vértben,
Levágva az esetleges betörőket,
Kentaur patával rugdos,
Bunkóst forgat, zúz, pusztít,
Mellette amazon párbajozik,
Kezében a kard táncol,
Mindenki ki tud, harcol.

Sellők énekelnek a várárokban,
Hangjukkal a vízbe csábítanak,
Lehúzzák a mélybe az ellenséget,
Szigonnyal vetnek az életnek véget.
Erdei elfek vad rohamban támadnak
S ügyesen ide-oda forgolódnak,
Rajtuk karcolás egy száll se,
Csak az ellenség kioltott vére.
Turulmadarak csapnak le az égből,
Szemezgetnek az ellenséges seregből,
Mellettük a sárkányok támadnak,
Mindent tűzbe lobbantanak.
De az ellenségnél sem félnek,
Démonok testeket szaggatnak széjjel.
Hárpiák rikoltva az égből támadnak,
Szellemsárkányokkal száguldanak,
Turulokkal és sárkányokkal csatáznak,
A nagy testek holtan a földhöz csapódnak.
Sötételfek ében íjai rezdülnek,
Pontosak, akár a mesterlövészek,
Lidércek szívják el az életet,
Elrabolják az élő lelkeket,
Sötétbe taszítják a fényeseket,
Angyalokat tizedelnek,
De az égi sereg végül legyőzi őket,
Megroppantva az ellenséges seregeket,
Hamarosan nem elég a törpök szívóssága sem,
Ő vesztük a várbeli gyilkos-verem.

Újabb harcot állt ki az Angyalmenedék,
De tudják, e várnak ez a vég.
Falai, a védelmezők ledőltek
Újraépíteni nem lehet őket,
Hisz magasan van a hegy fokán,
Romjaiban maradt meg sok időn át.
A szirt tetején már csak egy fél torony,
Ennyi, mi maradt a romból.
A többit visszavette a természet,
Anyaként vette ölbe a köveket.
Néha látni csak, hogy voltak itt valaha,
Ha szellem-lélek dereng éjszaka.